Húsvéti Versek

Sűrű bokrok rejtekében
fészekaljnyi ajándék:
csokinyuszi áll kevélyen,
mellette labda, játék.
Boldog arcok keresgélnek
tűvé téve fát, füvet,
minden zugba jól benézve,
míg nem látnak nyúl fület.
Tapsifüles olyan csábos,
harapni kell belőle,
mondta Kati, Peti, János,
s mindet begyömöszölte.

S ha kiszakad ajkam, akkor is,
e vad, vad március évadán,
izgatva belül az izgatott
fákkal, a harci márciusi
inni való
sós, vérizü széltől részegen,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü malomnak:

ha szétszakad ajkam, akkor is,
ha vérbe lábbad a dallal és
magam sem hallva a nagy Malom
zúgásán át, dalomnak izét
a kínnak izén
tudnám csak érezni, akkor is
mennyi a vér! –
szakadjon a véres ének!

Van most dícsérni hősöket, Istenem!
van óriások vak diadalmait
zengeni, gépeket, ádáz
munkára hűlni borogatott
ágyúk izzó torkait:
de nem győzelmi ének az énekem,
érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát:

mert rejtek élet száz szele, március
friss vérizgalma nem türi géphalált
zengeni, malmokat; inkább
szerelmet, embert, életeket,
meg nem alvadt fürge vért:
s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
ez inni való sós vérizü szélben,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü Malomnak,

mely trónokat őröl, nemzeteket,
százados korlátokat
roppantva tör szét, érczabolát,
multak acél hiteit,
s lélekkel a testet, dupla halál
vércafatává
morzsolva a szűz Hold arcába köpi
s egy nemzedéket egy kerék-
forgása lejárat:

én mégsem a gépet énekelem
márciusba, most mikor
a levegőn, a szél erején
érezni nedves izét
vérünk nedvének, drága magyar
vér italának:
nekem mikor ittam e sós levegőt,
kisebzett szájam és a szók
most fájnak e szájnak:

de ha szétszakad ajkam, akkor is,
magyar dal március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,

ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezrek
várta, lélekzetadó, szent,
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!

hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön új március,
viruljunk ki újra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!

Ó, béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!

Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra.
Testvérek, ha túl leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bűnös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!

Még piros a kereszt az ártatlan vértől,
Még hangos a város a zajongó néptől…
A kisorsolt ruhát lengeti a szelő,
Fénysugárban úszik a búskomor felhő.

Pirkadó hajnalban rózsaillat árad,
Nárdus olajával bús Mária fárad
A temetőkertbe, hol harmatcsepp ragyog,
Tétova léptekkel a sír előtt lerogy.

Hosszú évezredek vágyódó reménye,
Hite, bizodalma, ott van a lelkébe’…
Hogy életre keljen Mestere szavára,
S örömüzenetet vigyen a világba.

Hisz őt soha senki még úgy nem szerette,
Mint az, aki nehéz bűneit elvette;
S mikor ott a kertben hangját újra hallja:
„Mesterem, Rabbóni!” – hangos szívvel vallja.

A kereszt elhorkadt. Nem piros a vértől,
Nem zajong a nép sem a fizetet bértől…
De Mária hangja itt cseng a lelkemben:
Mesterem tündököl – hitem napfényében.