Húsvéti Versek

Volt egyszer egy kis tojás,
úgy hívták, hogy Kleofás.
Bimm-bamm, dáridom!
Megvette egy nyuszika,
nyuszilány volt: Zsuzsika.
Bimm-bamm, dáridom!
Megkérdezte Zsuzsika:
"Kell-e neked szép ruha?"
Bimm-bamm, dáridom!
"Persze - mondta a tojás-
fázik ám a Kleofás!"
Bimm-bamm, dáridom!
Befestette Zsuzsika,
a húsvéti nyuszika.
Bimm-bamm, dáridom!
Nem fázik már a tojás:
A zöldbundás Kleofás!
Bimm-bamm, dáridom!

Három kis nyúl ül a réten.
Mesebeli faluszélen.
Előttük egy halom tojás,
Húsvét táján ez így szokás.
Festék is van jócskán, bőven,
Fut az ecset tekergően.
Tojáson a színes csíkok
Olyan, mint a fürge gyíkok.
Nyúlapó is megjön közbe,
Leül köztük ott a földre.
Nagy bajuszát simogatja,
Tojásokat válogatja.
Szebb az egyik, mint a másik,
Nincsen köztük mely hibázik.
Ügyes ez a három füles,
Nem lesz a tál sehol üres.
Jut is bőven minden házba,
Locsolóknak tarisznyába.
Kinek nem jut fusson ide,
Nyúlapó tesz a zsebibe.

Sírjukba visszatértek már a holtak.
Pihent a város. Az utakon át
őrök cirkáltak. Fönt a katonák
a csárdában kockáztak és danoltak.
Beesteledett. Józsefnél zokogtak
az asszonyok. A szoba ablakát
elfüggönyözték. Annás lakomát
adott. A kutyák ugatták a holdat.
Magdolna ott állt az üres kereszt
tövén. A Mestert alkonyatkor levették.
Sírt. Félt. S egyszerre látta: az ijedt ég
alatt a szégyen fája nőni kezd,
a karjait a végtelenbe tárja,
s az alvó Földre ráborul az árnya.

Azt hirdeti a Golgota,
Hogy testünk Isten temploma.
Drága áron lett megváltva,
Jézusé már, Őt szolgálja.
Bűn és szenny nem lakhat benne,
Akkor még Sátáné lenne,
Mert aki a bűnt szolgálja
Nem néz az a Golgotára.
A Golgota azt beszéli:
Boldog, ki az Istent féli.
A bűntől az megszabadul,
Más emberré átalakul.
Aki Jézust elfogadja,
Egész szívét általadja.
Templommá lesz annak teste,
Isten Lelke lakik benne.

Kis bárányom,
be-e-e,
engedj engem
beee!
Meglocsollak kölnivízzel,
jóllakatlak málnavízzel,
nincs annál jobb
eledel,
rétre futok
veled el.
Madár ül a
tojáson,
harang kondul faágon!

Nyúlmamának húsvét táján
nyuszilánya született -
egész népes rokonsága
körülállta, megcsodálta
a kis nyuszigyereket...

Örvendezve babusgatták
nénjei és bátyai
ölbe vették, dédelgették,
majd megették, úgy szerették -
vitték volna játszani...

Hoztak édes sárgarépát,
friss káposztalevelet;
táncoltak, daloltak néki
ám az álmos nyuszi bébi
nem játszott és nem evett...

Nyúlanyó az ajtó mellett
nevette a hajcihőt –
de a végén megsokallta,
és a lármás nyuszihadra
feladta a nyúlcipőt...

Egy kis nyuszit boltba küldött:
Hozzon langyos friss tejet –
két testvérke tüzet rakott,
másik három mosogatott –
mindenki serénykedett...

Nyuszipapa sem maradt rest
ő a bölcső mestere:
Fürgén, gyorsan nekilátott,
egy nagy tojást ketté vágott,
s puha szénát tett bele...

Egy fél tojás így lett bölcső,
míg a másik darabot
kiskocsinak kinevezték,
és hozzá két nyúlgyerek szép
kerekeket faragott...

Holnap reggel ha felébred
az aprócska nyuszilány,
aki jó lesz, eltolhatja
kankalinos patakpartra
nyuszitojás kocsiján...

Sűrű bokrok rejtekében
fészekaljnyi ajándék:
csokinyuszi áll kevélyen,
mellette labda, játék.
Boldog arcok keresgélnek
tűvé téve fát, füvet,
minden zugba jól benézve,
míg nem látnak nyúl fület.
Tapsifüles olyan csábos,
harapni kell belőle,
mondta Kati, Peti, János,
s mindet begyömöszölte.

S ha kiszakad ajkam, akkor is,
e vad, vad március évadán,
izgatva belül az izgatott
fákkal, a harci márciusi
inni való
sós, vérizü széltől részegen,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü malomnak:

ha szétszakad ajkam, akkor is,
ha vérbe lábbad a dallal és
magam sem hallva a nagy Malom
zúgásán át, dalomnak izét
a kínnak izén
tudnám csak érezni, akkor is
mennyi a vér! –
szakadjon a véres ének!

Van most dícsérni hősöket, Istenem!
van óriások vak diadalmait
zengeni, gépeket, ádáz
munkára hűlni borogatott
ágyúk izzó torkait:
de nem győzelmi ének az énekem,
érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát:

mert rejtek élet száz szele, március
friss vérizgalma nem türi géphalált
zengeni, malmokat; inkább
szerelmet, embert, életeket,
meg nem alvadt fürge vért:
s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
ez inni való sós vérizü szélben,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü Malomnak,

mely trónokat őröl, nemzeteket,
százados korlátokat
roppantva tör szét, érczabolát,
multak acél hiteit,
s lélekkel a testet, dupla halál
vércafatává
morzsolva a szűz Hold arcába köpi
s egy nemzedéket egy kerék-
forgása lejárat:

én mégsem a gépet énekelem
márciusba, most mikor
a levegőn, a szél erején
érezni nedves izét
vérünk nedvének, drága magyar
vér italának:
nekem mikor ittam e sós levegőt,
kisebzett szájam és a szók
most fájnak e szájnak:

de ha szétszakad ajkam, akkor is,
magyar dal március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,

ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezrek
várta, lélekzetadó, szent,
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!

hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön új március,
viruljunk ki újra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!

Ó, béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!

Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra.
Testvérek, ha túl leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bűnös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!

Még piros a kereszt az ártatlan vértől,
Még hangos a város a zajongó néptől…
A kisorsolt ruhát lengeti a szelő,
Fénysugárban úszik a búskomor felhő.

Pirkadó hajnalban rózsaillat árad,
Nárdus olajával bús Mária fárad
A temetőkertbe, hol harmatcsepp ragyog,
Tétova léptekkel a sír előtt lerogy.

Hosszú évezredek vágyódó reménye,
Hite, bizodalma, ott van a lelkébe’…
Hogy életre keljen Mestere szavára,
S örömüzenetet vigyen a világba.

Hisz őt soha senki még úgy nem szerette,
Mint az, aki nehéz bűneit elvette;
S mikor ott a kertben hangját újra hallja:
„Mesterem, Rabbóni!” – hangos szívvel vallja.

A kereszt elhorkadt. Nem piros a vértől,
Nem zajong a nép sem a fizetet bértől…
De Mária hangja itt cseng a lelkemben:
Mesterem tündököl – hitem napfényében.

Alig várták, hogy jöjjön a reggel,
s most bánatosan, illatos kenetekkel,
sírva sietnek a sír felé hárman,
epesztő, emésztő, roskasztó gyászban.
Ím ébred az élet és támad a nap már.
A madarak kara csak egy fénylő sugarat vár,
és csattog az ének száll által a légen
fel, fel az ég felé… Csak úgy, mint régen.
Jaj, az a régen! Ne fájna az emlék?
Mikor a Mester előttünk ment még,
és ajkén az élet igéi fakadtak
a szomjazóknak a fáradtaknak!
Volt-e valaha riasztóbb álom,
mint ez a három nap, ez a három:
mikor, aki folyvást csak életet mentett,
vad, gyilkos kezek fogják meg a Szentet,
viszik diadallal a főpap elébe,
rágalmat, gúnyt vágnak a tiszta szemébe,
és suhog a korbács és csattog az ostor.
Hol, aki megvédje, a hős, az apostol?
És az Atya hallgat? – Mély csend ül az égen
s most hajnallik újra csak. Úgy… úgy mint régen.

Hogy hurcolták! Mint egy gonosztevőt.
S még volt, ki gúnnyal nevette Őt,
amint a tövistől a vére kicsordul,
s úgy kell felemelni az utcai porbul.
Köpdösve, gyalázva a fára szegezték,
de Ő ugyanaz volt, ott is szeretett még,
ott fenn a kereszten anyát és poroszlót:
könnyet hullajtót és gyilkos sebet osztót.
Ó, jaj, a halálig, mindig szeretett!
Viszik az illatozó kenetet,
és sírva sietnek a sír felé hárman,
nagypénteki gyásszal húsvéti sugárban.

Hogy látnak szemükben keserű könnyekkel,
milyen csodálatos ez a reggel.
A pálmafák két szegélyén az útnak
súgva-búgva valami titkot tudnak.
A virágok át harmatkönnyeken
már látják felragyogni fényesen
az élet napját, s azt hirdeti minden:
A sírban nincsen! A sírban nincsen!

Ők mégis mennek. Gyászolva, sírva.
Betekinteni egy üres sírba,
az angyal előtt döbbenve megállni:
feltámadott, élő Mesterre találni.

Húsvétkor, ha nincs még húsvéti szíved,
a nagypéntekit vedd, vedd és vigyed
könnyesen, aggódón búsan, amint van,
s keresd a Krisztust, keresd a sírban!
Nem, úgysem fogod megtalálni ottan.
Eléd fog állni feltámadottan.